Szegő Péter: Gáza – a teljes kilátástalanság

2008-03-10 07:36:00

Gázából racionális gondolkodással földi paradicsom lehetne, csak ehhez a területet uraló Hamasznak el kéne fogadnia Izrael létét. Mintha a kecskebékát kérnénk meg, hogy méltóztassék nem ugrálni.

Gázában a különböző terrorszervezetek – mindenekelőtt a politikai életben a két évvel ezelőtti demokratikus választásokon több mint 44 százalékot, s ezzel döntő szerepet kapott Hamasz, továbbá az Iszlám Dzsihád; a Fatah fegyveres szerveként működő Al-Aksza Mártírjai; a szintén, az állítólag mérsékelt Fatahhoz köthető, mindenesetre az öngyilkos terroristanők által abszolvált Izrael-ellenes merényletek megszervezésében jeleskedő Tanzim; a Hamasz fegyveres szárnyaként (a polgári szárnyról később) működő Ezzedín al-Kasszám Brigádok; satöbbi – uralják az utcát.

A 2006 júniusában Izraelből elrabolt Gilad Salit még mindig az iszlamista terrorszervezet fogságában van és a haramiák a legkisebb jelét sem mutatják annak, hogy el akarnák őt engedni. Egyiptomból teljesen ellenőrizetlenül áramlanak a fegyverek Gázába. Októberben elrabolták és meggyilkolták Gáza egyetlen keresztény könyvesboltjának a vezetőjét, februárban pedig álarcos fegyveresek robbantásos merényletet hajtottak végre egy keresztény ifjúsági szervezet irodája ellen. Egyes szakértők szerint az al-Kaida már bent van Gázában. A Cahál március 1-i gázai bevonulásának közvetlen előzményeként a Hamasz – Izrael megsemmisítésének szándékával – napi rendszerességgel lőtte a Gázai-övezet tőszomszédságában fekvő Askelont és Szderótot. Február elején egy nyolcéves szderóti kisfiú olyan súlyosan megsebesült, hogy amputálni kellett az egyik lábát. Az, hogy Izrael megpróbálja elejét venni az állampolgárait és területét ért rendszeres támadásoknak, helyénvaló, sőt: kívánatos. Azonban a terroristákra és hinterlandjukra mért rendszeres válaszcsapások nem stratégiának, csupán taktikának tűnnek: a fenevad körmét időnként le kell vágni, de a köröm újra és újra ki fog nőni. Sólyom László köztársasági elnök azon, Izraelben március elején tett kijelentését pedig, miszerint a zsidó államnak joga van az önvédelemre, de csak az emberi jogok maximális figyelembevételével, tudjuk nagyvonalúan be egy, a Marsról érkezett, szórakozott professzor csacsiságának. Mellékszál, de érdekes mellékszál, hogy a 2006 végén kitört és időnként föllángoló, e sorok írásakor, 2008. március 10-én éppen zárójelben lévő palesztin polgárháború eddigi 320 halottján és több mint ezer sebesültjén a politikailag korrekt/baloldali/multikulturális/BBC-kompatibilis (a nem kívánt rész törlendő) nyugati, valamint a – legyünk eufemisztikusak – radikálisan nacionalista magyar média különösebben nem háborodott föl. A palesztinok erőszakos halála csak akkor érdekes, ha az az Izraellel történő összecsapás következménye. Ha nem izraeli, hanem palesztin golyótól esnek el és Izraelt/a zsidókat nem lehet emiatt démonizálni, akkor haláluk annyira fontos, mint például a ceyloni szingaléz-tamil konfliktus áldozataié: semennyire. A béke előföltétele a Négyek – azaz az Egyesült Államok, az Európai Unió, az Egyesült Nemzetek és Oroszország – által megszabott és Izrael által is jóváhagyott három pont elfogadása: Izrael, illetve a vele kötött eddigi megállapodások elismerése, valamint a zsidó állam elleni terror fölszámolása. Amíg a palesztin kormány nem fogadja el a három pontot, addig bármiféle továbblépés teljesen kizárt. Ha Mahmud Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke hajlandó is a három pont elfogadására – s induljunk ki abból, hogy hajlandó, bár némely jelek nem ezt mutatják –, politikai ereje ehhez kevés. Izrael hiába tárgyal a számára – jobb híján – elfogadható Abbasszal, a Palesztin Hatóság elnökének hatalma igencsak korlátozott; Gázában egyenlő a nullával.

Amikor a Négyek 2003 tavaszán letették az asztalra az Útitervet, mely szerint 2005-re (!!!) megszületett volna a palesztinai arab állam, a helyzet sok tekintetben hasonló volt. Olyannyira hasonló volt, hogy közel öt (!!!) éve a Hetekben a következőket írtam (http://hetilap.hetek.hu//index.php?cikk=39447 ): „A Hamasz […] megtöréséhez […] az is kell, hogy ne pusztán a fegyvereket és fegyvereseket vonják ki a forgalomból, hanem azt a mérhetetlen polgári infrastruktúrát roppantsák össze, amivel a Hamasz rendelkezik. […] A Hamasz állam az államban: kórházakat, óvodákat, iskolákat, szociális otthonokat működtet. Azzal a palesztin fiatallal, akit gyakorlatilag születésétől kezdve úgy nevelnek, hogy Izrael mint állam nem létezik, mert Palesztina a palesztinoké, aki azt tanulja, hogy Hitler egyetlen bűne, hogy félmunkát végzett, és akinek 15-20 éves korára a vallási köntösbe bújtatott fundamentalizmusa odáig terjed, hogy képes ifjú életét feláldozni azért, hogy ezzel néhány zsidót is eltegyen láb alól (teljesen értelmetlenül, hiszen ettől még Izrael nem fog a tengerbe szorulni, kár, hogy ezt ő nem látja be), nehezen lehet elfogadtatni egy izraeli–palesztin békeszerződést. […]

Nyilvánvaló, hogy egy Izraellel békében lévő Palesztinába az Egyesült Államok is jelenős összegeket fektetne különböző segélyek, tőke, céltámogatások, kedvezményes kölcsönök, stb. formájában. Ehhez azonban fel kell ismerni, hogy Izraelnek a tengerbe szorítása nem megy. Ha több mint ötven éven keresztül nem sikerült, ezután sem fog.” Mindehhez már most teszem hozzá, hogy a Jeruzsálemtől kevesebb mint száz, a gizai piramisoktól is csak mintegy háromszázötven kilométerre lévő Gázai-övezet a negyven kilométeres, homokos tengerpartjával, ókori műemlékeivel, alacsony áraival kitűnő turisztikai célpont lehetne. Arab-Palesztina nemhogy nem született 2005-re – s azóta sem – meg, a helyzet nemhogy nem javult, de a legkisebb esély sem látszik arra, hogy javuljon. Pedig palesztin szempontból 2007 izraeli eseményei nem alakultak rosszul.

Izraelben az ultragalamb Simon Pereszt választották köztársasági elnökké, a kulcsfontosságú védelmi miniszteri posztra pedig Ehud Barak került. Barak miniszterelnökként nyolc éve hajlandó lett volna feladni a Móriát, jó eséllyel lehetővé téve Jasszer Arafatnak, hogy – amennyiben Arafat igent mondott volna – a világ első kétszeres Nobel-békedíjas tömeggyilkosa legyen. Barak tavaly nemcsak védelmi miniszter lett, hanem miniszterelnök-helyettes is és Munkapárt új elnökeként minden bizonnyal ő lesz a párt miniszterelnök-jelöltje a következő választásokon. Bár szerencsére a Mória föladása Izrael részéről aligha kerül ismét szóba – ezt nem lenne csekély kihívás az izraeli közvélemény és általában a világ zsidóságának a torkán lenyomni –, egy Barak vezette, munkapárti dominanciájú kormány minden bizonnyal jelentős engedményeket tenne a béke megteremtéséért. Mindez azonban kevés. Amíg a palesztin gondolkodásmód nem változik meg, addig kívülről senki és semmi nem hozhatja el a békét. Megváltozásához viszont az oktatást kéne teljesen új alapokra helyezni, s ennek föltétele, hogy a palesztin választók tegyék zárójelbe a Hamaszt. Ehhez viszont szükséges az új gondolkodás. Ezt egy mohamedán Luther is elhozhatná, neki azonban egyelőre se híre, se hamva. Az ördögi kör bezárult. A helyzet teljesen kilátástalan.