Bányai László: A gázai eset tanulságai

2008-01-31 07:00:00

Az arab-izraeli konfliktus résztvevőinek és a nemzetközi közösség hangadó és véleményformáló politikusainak ebből a tapasztalatból le kell vonni a szükséges tanulságokat. Ez nemcsak az övezet jövőjét érinti, de hatással kell lennie a Jordán-folyó nyugati partjának sorsára is. A tárgyalások az annapolisi folyamat keretében, Izrael és a palesztinok között a „lényegi kérdésekről” megkezdődtek. A zsidó állam Gázát illetően egy sor kérdésben rosszul határozott. Nem lenne szabad ugyanezen hibákat Izraelnek Júdea, Szamária és Jeruzsálem esetében is elkövetnie. A napokban megjelenő Vinogradov-jelentés (mely a libanoni háborúval foglalkozik) ráadásul jó alkalmat is kínál a teljes és átfogó számvetésre.

Milyen tanulsággal szolgálnak számunkra a gázai események? A gázai eset egy 1993-ban meginduló nagy kísérlet része, amely az izraeli-arab konfliktust megpróbálja békés (egyeztetéses) eljárásban feloldani. Az oslói megállapodásokhoz vezető folyamatban nagy szerepet játszott, hogy Izrael még az iráni rakéta- és atomfenyegetés aktuálissá válása előtt rendezze közvetlen környezetével való viszályát. Jeruzsálem és Amman kapcsolata kedvezően alakult, ez az oslói folyamat egyetlen pozitív hozadéka. Izrael a PFSZ elnökével, Jasszer Arafattal hiába kötött egy sor megállapodást és teljesítette az egyezmények keretében reá szabott kötelezettségeket, ez a viszony viszonzatlan és egyoldalú maradt. Jasszer Arafat és a vezetésével megalakult Palesztin Hatóság a területekért cserébe nem békét, de terrort adott. 1996-ban Benjamin Netanjahu, izraeli miniszterelnök sem tudott változtatni ezen, hiába próbálkozott a reciprocitás, a kötelezettségek kölcsönös teljesítésével.

Jasszer Arafat elutasította a Camp-David-i béke megállapodás aláírását és útjára indította az izraeli polgári lakosság elleni terrorháborúját. A konfliktus kétoldalú békés egyeztetéses eljárásban való rendezése így zsákutcába jutott. Ennek következményeit az izraeli bal-és jobboldal egyaránt hasonlóképpen vonta le, megállapítva, hogy a palesztin oldalon nincsen megfelelő partner. Előbb Ehud Barak vonult ki egyoldalúan a dél-libanoni biztonsági övezetből, majd 2005-ben Ariel Saron a Gázai-övezetből. A Likud-kormány nemcsak az izraeli katonákat vonta ki állásaikból, de felszámolta az övezetben létesített zsidó településeket is, ezzel megfosztva a több mint ötezer főt számláló zsidó közösséget lakhelyétől és életlehetőségeitől. Izrael amerikai és európai nyomásra még a Philadelphiai-korridor övezetét is átengedte a közös európai-palesztin őrizet számára. Egyik visszavonulás sem váltotta be a hozzá fűzött a reményeket. 2006 nyarán a Hamasz és a Hezbollah egyszerre és összehangoltan mindkét fronton jogellenes agresszióval, fegyveres túszszedéssel és többrendbeli gyilkosságokkal, háborút robbantott ki. Saron elképzelése az volt, hogy előbb a Gázai-övezetből vonul ki, majd második lépcsőben Júdeából és Szamáriából is a közben a térség egészén áthúzódó biztonsági kerítés mögé. Bár Saron állította, hogy a fal nyomvonala nem számít politikai határnak, valójában tudta, hogy nem lehetséges kétoldalú megoldás. Gáza egyben e megoldás próbáját is jelentette. Saron még akart adni Abbasznak egy utolsó esélyt, hogy megmutathassa a világnak: képes az önkormányzatra és igazi békepartner válhat belőle. Gáza de facto önállóvá vált, ám a Fatah nem akart élni ezzel a lehetőséggel. Az övezet nem vált második Szingapúrrá, nem lett belőle gazdasági csoda sem. Abbasz nem lépett fel a terrorral szemben sem. Éppen ellenkezőleg a Fatah kivette a maga részét a Kasszem rakéták fejlesztésében, majd kilövéseiben is. Az izraeli kivonulást a Hamasz a maga sikereként tüntette fel. Joggal, hiszen az Izrael és a palesztinok között vívott háborúban Saron feladta gázai állásait és először számolt fel zsidó településeket is.

Így a 2006 januárjában megrendezett választásokat ennek köszönhetően nem a Fatah, de a Hamasz nyerte meg. Ennek oka nem az Abbasz apparátus átható korrupciójában rejlett, sokkal inkább az iszlám terrorcsoport kérlelhetetlen Izrael ellenességében. Egy évvel később, a Hamasz katonai puccsal átvette az övezet feletti teljhatalmat. Ezzel egyidőben az európai határőrtisztek is elmenekültek. Abbasz fegyveresei, a Fatah, a számottevő nyugati, orosz és izraeli anyagi, kiképzési és fegyveres segítség ellenére sem volt képes ellenállni. A Fatah megmaradó fegyveresei, egyénileg és csoportosan is átálltak a Hamasz fegyveres erejéhez. Az övezet köré épített biztonsági kerítés ugyan ellehetetlenítette az öngyilkos merényleteket, a napi rendszerességgel kilőtt Kasszem rakétáknak azonban nem tudta útját állni.

A csempészalagutakon át hamarosan megjelentek a nagyobb hatótávolságú, iráni gyártmányú katyusák és rakétafajták is. Így az arabok nemcsak Sdérot mindennapi életét lehetetlenítették el, de ma már Askelont is el tudják érni. Izrael célzott katonai hadműveletekkel próbálta a harcot a rakéta kilövő sejtekkel felvenni. Ezek azonban nem érték el a kívánt hatást. Izraeli szárazföldi egységek be-behatoltak az övezetbe. Január közepén egy álló napig folyt a tűzpárbaj, amelynek eredményeképpen 15 fegyveres palesztint tettek ártalmatlanná, köztük volt Mahmúd Zahar, a volt külügyminszter fia is, aki a Hamasz fegyveres alakulatában szolgált. Ezek a korlátozott hadműveletek sem tudtak véget vetni a rakéta támadásoknak. Ehud Bárák honvédelmi miniszter január 17-én lezárta a gázai átkelőhelyeket, ezzel többek között beszüntette az üzemanyagszállítást is. A Hamasz ügyesen használta ki a helyzetet és egy éjszakára sötétbe borította Gázát. Leállítatta ugyanis a villamosáram termelést, pedig több mint két hónapra elegendő üzemanyag állt még akkor tartalékban. Ekkor alakult ki az a faramuci helyzet, hogy az izraeli erőművek, amelyek a gázai villamos áram kétharmadát szolgáltatják gőzerővel működtek. A nyugati sajtó java azonban mégis Izraelt hibáztatta a kialakult helyzetért. Bejárta a sajtót az a fénykép, amely a törvényhozó testület gázai üléstermében fényes nappal gyertyák világítanak.

Bár nyoma sem volt a humanitárius katasztrófának, a válság kirobbanását megelőzően egy évre is elegendő élelmiszert biztosító nagy mennyiségű szarvasmarha lépte át a gázai határt. A nemzetközi közösség fittyet hányva a Gázai-övezetből kiinduló rakétatámadásokra, egyedül Izraelt hibáztatta a kialakult helyzetért. Így Izrael hamarosan helyreállította az eredeti állapotot, felújította a határátkelőhelyek működését és ismét megkezdte az üzemanyagszállítást is. Jellemző egyébként, hogy a villany-, víz és a gáz, valamint a benzin költségeket az Európai Unió kasszájából fizetik. Az így felszabaduló pénzeszközöket a Hamasz rezsim fegyverekre, robbanóanyagokra és rakétákra fordítja. Január 23-án újabb fordulat következett be. A Hamasz felrobbantotta a 12 km hosszú és 13 méter magas kerítést, amely a Gázai-övezetet elválasztotta Egyiptomtól. Az óriási tátogó lyukakon több mint félmillió arab özönlött át Egyiptomba, egy bevásárló kőrútra. Amikor az egyiptomi katonák ezt meg akarták akadályozni, a Hamasz fegyveresei tüzet nyitottak rájuk. Mubaraknak le kellett nyelnie, hogy 38 határőr megsebesüljön és több százezer gázai hatoljon be területére. A gázai történetben Izrael számos hibát követett el. Az egyoldalú kivonulással utat engedett azoknak az erőknek, amelyek természetes módon alakították Gáza történetét. A Fatah az arab ellenállás nacionalista korszakából való, ma már nem képvisel tényleges erőt. A gázai történetből is látszik, hogy napjai meg vannak számlálva. Az egyoldalú izraeli kivonulás adta meg a kegyelemdöfést számukra. Izrael ezzel gyakorlatilag maga emelte be a Hamaszt a hatalomba.

Bush garancialevele, hogy Izraelnek nem kell visszatérnie az 1967-es zöld vonalhoz az annapolisi történetből világos: nem ér sokat. A remény, hogy az USA kisegíti Irán ellen a zsidó államot csak hiú ábránd maradt. A hírszerzési becslés, hogy Irán 2003-ban leállítatta atomprogramját egyértelművé tette ezt is. A határőrizet átadása is súlyos hiba volt. A Hamasznak már nincsen szüksége a csempész alagutakra. Szabadon fegyverkezhet. Egyiptom pedig mindent megtesz, hogy felforgató tevékenysége ne Egyiptomra magára, de a zsidó állam felé irányuljon. Milyen következtetések vonhatók le a gázai esetből? Először is nincs értelme a Fatahhal megállapodni, mert Abbasz képtelen Izrael biztonságát garantálni. Rendszere átmeneti, mert a palesztin nacionalizmus ideje lejárt. Jó propaganda eszköz volt a nemzetközi közösség felé, de semmi több. Az egyetlen ok, ami miatt még hatalmon van, hogy az izraeli hadsereg jelen van ebben a térségben. Ha távozik, akár megállapodással vagy anélkül: a Fatah-nak vége. Hamasz rezsim alakul és minden a gázai forgatókönyv szerint zajlik majd le. A Hamasz veszi át a hatalmat és rakétákkal kezdi lőni Tel-Avivot és az ország középső részét. A Ben-Gurion repülőtérről egyetlen gép sem szállhat fel és nem szállhat le. Egy ilyen forgatókönyv katasztrófális következményekkel járna. Bush víziója a két államról, Izraelről és a demokratikus Palesztináról csak látomás marad. Semmi esélye nincs a megvalósulásra. Egy Hamasz állam destabilizálná Izraelt és Jordániát is egyaránt.

Mi lehetne a megoldás? Daniel Pipes amerikai neokonzervatív szerző jegyzi meg, hogy Gázát Egyiptom fennhatósága alá kellene rendelni. 1948-ban már egyszer Egyiptom protektorátussá tette, amikor jogellenesen elfoglalta. 1967-ben Izrael akkor kiűzte az egyiptomiakat. 1979-ben Beginnek nem sikerült meggyőznie Anvar Szadatot, hogy vegye vissza az övezetet. Talán most Mubaraknál nagyobb lenne az esély. A gázai arabok ugyanazt a nyelvet beszélik mint egyiptomi társaik. Rokoni szálak fűzik őket egymáshoz, inkább oda, semmint a Nyugati-parton élő társaikhoz. Ráadásul nem jelentkezne problémaként az, hogyan biztosítsák az átjárást e két terület között. Ugyanakkor a gázai történetből levont tanulság szerint nincs értelme az annapolisi tárgyalásoknak sem. Helyette inkább: a Jordán-folyó nyugati partján Izraelnek és Jordániának kellene osztoznia. Izrael átadná a hasemita hatóságoknak a főbb arab népességközpontokat és falvakat, de megtartaná a Jordán-völgyét és valamennyi zsidó települést, őrizné a határt és főleg egyben tartaná Jeruzsálemet, a zsidó nép egységes és örökös fővárosát. Ezt minél hamarabb rendezni kéne. Még mielőtt az iráni atomgépezet is beindul.